"miért az emlékek, miért a múltak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?"
Nem kívánok most verset elmezni.
Régen szerettem és tudtam, és most is szeretnék meglehet, de a az egyetmen eltöltött esztendők szépen kimosták a verseket, bemostak más gyakorlatias dolgokat helyettük amiknek tényleg hasznát vehetem...és tényleg hasznukat veszem, mivel belőlük élek, keresem a kenyerem, miazmás.
A veresek meg hiányoznak.
Rákényszerítettek , hogy gondolkodjak, nem gyakorlatiasan, de önmagamról.
Néha úgy érzem elvesztettem a kommunikáció fonalát saját magmmal.
Elfeljtettem saját magyarul.
Nem nézem a ködöt mélabúsan, mert ma nincs köd, nincs mélabú, és nincs nekem időm effélékre.A fejemből csak kifele nézek, olykor, ha nem gondolok semmire, bambulok, na.A köd belém költözött, beszitált, és bent hízik. Minek nézni, még meglátnám.Meglátnám és megrémülnék.
Behúzódtam a csigaházba, vastag kapukat húztam , senki ne lásson be.
Ez Magyarország, kellenek a függönyök, gondoltam.
Csakhogy én se látok így ki, néha kinyitnám az ablakot és lekiáltanék, gyertek be, bárki , akárki,de üres az utca.Mostanában nem mászkál erre senki.
Azaz mégsem: ma pont mászkált, ez a vers kopogott be a memoriterek homályából.Átszűrödött a ködön, és a bajszom alatt somolyogva, arra gondoltam, hát csak száradjon le a fű,mert úgyis újra nő.
Újra.Nő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése