semmi kapuja előtt

"Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra."



Többször nekifutottam ennek a versnek.
Ezt írtam az érttségis képekre.
Amin matrózblúzban mosolygok kajánul, és negyvenkilósan.
Hát akkor nem dörgölődzött hozzám sem sült lapocka, igaz szívemhez sem kisgyerek.

...olvastam a szavakat, és azt gondoltam ,ha majd felnövök, megértem...
mert biztosan nem az értelmemmel van gond, hanem kevés még a tapasztalatom.

aztán elengedtem...hadd kavarogjon.
az életem izgalmas utcái olyan szabadon , és egyenesen hívogattak.
különben is kit érdekelnek a versek?


Érdekes élményben volt részem mostanában.
Régen olyan könnyű volt meglátom Istent egy bodros felhőben, az utolsó napsugarakban , a vonatablakon folydogáló cseppekben.
az erekben és a folyókban, órákig tartó mámorban, vagy annak a szemében, akiében éppen kerestem.
a világmindenség harmóniája egy hűvös folt volt a tenyermben.
házak nőttek megannyi ablakkal ajtóval egy sóhajtásból, és felhőkarcolók egy könnycseppből
a tenyerembe vettem a szívem és néztem fázik-e:
nem fázott.
a mélységek tetjén csodás tarjoshullámok vittek fel, a legmagasabb csúcsokig, és ereszkedtem újra lejebb,lejebb.vissza.
de nem fázott az istendta szívem.

aztán elsimult a tenger.se hullám, se zátony, csak fodrok.
hol van bennem az vágy hogy megismerjem, megérintsem , felmelegítsem?
mintha a hétköznapjaim örömeiben jobban fázna, többször vacogna.
hát a tenyeremre tettem és megkérdeztem tőle, boldog vagy -e szívem?
igen az vagyok, suttogta csak nagyon nagyon fázom.
hiszen meleg van itt benn, nem? várjál, csak,aludj csak.

elmentem pénteken vhk koncertre.
egy darabig álltam egyik lábamról a másikra és hagytam hadd taszigáljon a tömeg.
nézelődtem és próbáltam kapaszkodni.egy fára leltem ott, sima kérgű , kicsi fára.ahogy rátettem a kezem, éezetem hogy valami távoli csendes morajlással beszélni kezedenek az ujjaim a fával.
mindegyik determinált, detrminált , detrminált.szorítja nyomja, érted,érzed?
31 évem leltárjában kész ember szerepel, azzá váltam akivé válni akartam, nem lesz belőlem többé az akinek magam álmodtam, ez vagyok.ilyen.ebből nincs kiút.
detrminált.
csak ami nincs annak van bokra.ami lehetett volna, ugye,szertefoszlott, ebből nincs visszaút, ugye?
megszakad a szíved , Ápridinka, gondoltam.meg is érdemlem, különben meg ha akar , szakadjon csak, az a dolga, összefércelem jó lesz az még nekem, holnapra elteszem.
és éreztem ,hogy lassan levelek nőnek az ujjaim helyén , fává válok, ágakká lesznek a hajszálaim, és élet sarjad belőlem.élet ami megmelegíti, átjárja, kinyitja a szívem.
itt vagyo, élek...semmi más nem számít, csak ennyi:

"Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból” (1 Kor 13, 1-3)

Hajnaltájt a körúton sétáltam.
Addigra elmúlt szívemben a vihar.A gyerekek otthon pihegnek, a felhők jönnek mennek, haléktalanok alszanak mámoros álmok közt hánykolódva.
Leültem egy koszos kapu aljába kinyújtottam a lábam, és vidáman nézetem a lepisilt járdát.
Aki kopogtat, annak a Semmi Kapui is kinyittatnak.Egy éjszakára mindenképpen.