..ott álltunk egymás mellett a konyhában...amelynek ablakán még a húsvéti dekorációt fedi az elszürkült függöny...de milyen jó hogy ott lóg, hiszen senki nem lát be kintről, hogyan élnek a bentiek, hogyan törlik fel mosogatóronyggyal a kiborított kakaót, hogyan kiáltanak rá a középsőre mikor asztalra rakja a lábát, hogyan dícsérik meg a nagyot milyen szép királylányt rajzolt megint ...és most minket sem látnak, ahogy ott állunk, és beszélgetünk,ha lenne homkóránk lassabban peregnének benne a szemek, mint az utólsó pillanatban azok a bizonyos képkockák..
milyen nagy kegy harminc évesen újra kislánynak lenni egy rövid időre ,gondolom én, harminc évesen, felelőtlennek, és álmodozónak, rácsodálkozónak, és gondtalannak.Gyerekkoromban éreztem ezt amíg a vonatablakból néztem az elsuhanó tájat..
Az ember nem lehet mindig egyedül.
Pedig tudom hogy néhány nap múlva lekerül a függöny, és a húsvéti dekoráció, dobozokba kerülnek a játékok, és üresen várják majd a falak az új lakókat.Én pedig maradok.
..s végülis, gondolom mikor mikor megérzem hazafelé a hajnali szelet az arcomon, hiszen végülis, megszoktam én már az egyedüllétet...ugyebár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése